Szüleim: Barsi Lajos és Kiss Erzsébet itt voltak tanítók a református iskolában. Ők lettek az én első tanítóim is.

Az iskolával nem csupán úgy volt kapcsolatom már kicsi gyermekként, hogy annak tantermei lakásunk folytatását képezték, udvara meg közös volt a miénkkel. Édesanyám nem tudván kire hagyni tanítása alatt, bevitt magával az iskolába. Ott adott ugyan a kezembe nézegetni való képeket, de én inkább az ő tanítására figyeltem. Így jóval iskolás korom előtt már folyékonyan tudtam olvasni.

Különben magányos, visszahúzódó természetű gyerek voltam. Testvérem csak első osztályos koromban született. Végtelen örömmel töltött el, hogy nekem is van már testvérem. Sajnos, ennek nem sokáig örülhettem. Kicsi testvérem mindössze két hetet élt. Később tudtam meg, hogy a bábaasszony a szülés levezetéséhez éppen halott-öltöztetésből jött hozzánk, kezet nem mosott, s megmérgezte a vérét.

Jó, hogy szegény édesanyám is életben maradt. Testvérem elvesztése olyan mély sebet ütött rajtam, hogy folyton csak szomorkodtam. Kilenc éves voltam, mikor másodszor született testvérem. Vele sem lehettem sokáig, mert tíz éves koromban gimnáziumba adtak, így csak a vakációkban lehettem otthon, s játszhattam vele.

Nagy hatást gyakorolt rám az is, hogy gyermekkoromban népi hagyományokban nagyon gazdag, s dalolni szerető falu vett körül. Édesapámtól is sok-sok dalt, éneket tanultam. Az iskolaudvaron, mely egyben a mi udvarunk is, szünetekben csak úgy zengtek az énekes gyermekjátékok. Esténként dalolva jártak a legények az utcán. Énekszóval, kaszájukat pengetve jöttek haza a határból az aratók. Dalolva kísérték az esküvőre a menyasszonyt, a vőlegényt. Édesapám énekkart is vezetett, a templomban orgonált, s népi hagyományokat gyűjteni is járt a faluba. Alig vártam, hogy este hazajöjjön, s elmondja, miket hallott az öregektől.

Mikor 10 éves fejjel városra, gimnáziumba kerültem, már sok minden volt a „tarisznyámban”. Az első gimnáziumot Hajdúböszörményben végeztem, mivel egyik nagybátyám is oda járt. Az akkori közlekedési viszonyok között azonban nehéz volt Sályból megközelíteni Böszörményt. Ezért másodikban Sárospatakra vittek át. Patak lett az én második hazám. Életem döntő szakaszát itt töltöttem 11 éves koromtól 22 éves koromig, mivel az 1938-ban tett érettségi vizsga után a református teológia akadémiát is elvégeztem.

Patakon csodálatos tanáraim voltak. 2-3. gimnazista koromban Novák Sándor volt a latin-magyar tanárunk. Akkor még nem tudtam, hogy a Magyar Néprajzi Társaság első vidéki vándorgyűlését, melyet Erdélyi János emlékének áldozva, 1912-ben Sárospatakon tartotta, s ezen Novák Sándor előadást tartott Bükkalja lakodalmi szokásairól, s tevékenyen vett részt egy néprajzi gyűjtéssel foglalkozó közösség megszervezésében, irányításában. De óráin éreztük sugározni belőle népünk hagyományainak szeretetét. Negyedikes korunkban aztán ő lett a kollégium igazgatója, s tantárgyait az egyetemről odakerült fiatal tanár, Harsányi István vette át. Kivételes pedagógus egyéniség volt. Latin órái szinte komoly történelmi játékként folytak. Magyar órái is feledhetetlenek voltak. Azt mondotta: „kötelező olvasmány”-az semmi. Ti csináljatok „plusz munkát”. Ez már tetszett. Olyasmit végezni, ami nem kötelező. Hozzá is fogtunk nagy buzgalommal az olvasáshoz. Olvasmányainkról időnként be is számoltunk, s azokról vele elbeszélgettünk. Életre szólóan megszerettük az irodalmat. Önszorgalomból annyi verset, idézetet megtanultunk, hogy azokból a mai napig is bőségesem szoktam citálni előadásaimon. S az is véremmé vált, hogy ha valakinek nincs olyan tevékenysége, amit szenvedélyesen szeret, s azért nem sajnálja a fáradságot, az a „kötelező munkát” sem tudja tisztességesen végezni.

Egész életemre döntő hatással volt az is, mikor egyik magyar óránkra elhívta Újszászy Kálmán professzort, hogy beszéljen nekünk a népi hagyományok gyűjtéséről. Olyan szeretettel szólt a falun lévő értékekről, hogy felbuzdultunk és tüstént hozzáfogtunk a gyűjtőmunkához. Osztályunk sarkába elhelyeztünk egy asztalt és ki-ki arra helyezte el, amit gyűjtött. Én még akkor nem tudtam dallamot lejegezni, így hát Sályban népdalszövegeket, meg a temetőben sírfeliratokat jegyeztem le és tettem az asztalra. Ezt a kis primitív gyűjtésemet osztálytársaiméval együtt ma is őrzi a kollégium Nagykönyvtára. Tulajdonképpen ez az „osztálysarok” teljesedett ki nemcsak az én, de családom és tanítványaim életében is.

S milyen zenetanárunk volt Patakon! Szabó Ernő, a székelyudvarhelyi református kollégium latin-görög tanárának, később igazgatójának fia nemcsak kiváló hegedűművészként került Patakra, hanem megújította az iskola énektanítás és messze kisugárzó zenei életet teremtett. Sutba dobta az akkor burjánzó „tandalokat”, s magyar népdalokat, meg nagy mesterek értékes dalait tanította nekünk. Az énekkarnak meg Kodály, Bárdos, Veress, Halmos kórusműveket. 1934-et írtunk, amikor például Kodály Zoltán Villő c. kórusát megtanultuk és előadtuk. Neki köszönhetem hegedűjátékom, s zenei műveltségem megalapozását. S azt, hogy mindezekkel egész életemben népünk felemelkedését igyekeztem szolgálni. Ott voltam, mikor az országban először szervezett Patakon „néphangversenyeket”. Ámulva néztem, hallgattam, hogy a Patak környékén lévő tanyákról a kisbíró dobolásával toborzott csizmás emberek, fejkendős asszonyok szavai nyomán milyen áhítatos figyelemmel fogadják az európai meg a magyar zeneszerzők legértékesebb műveit. Mai ember talán el sem hiszi, hogy ezeken a „néphangversenyeken” Bach, Mozart, Beethoven, Debussy, Bartók és Kodály művek hangzanak el. S a falukról toborzott népfőiskolás fiatalok a népdalok mellett egyetemes zenetörténetet meg magyar zenetörténetet is tanultak tőle. S milyen volt különben is ez a pataki teológia? Itt nemcsak lelkészi szolgálatra, hanem a magyar nép szolgálatára is nevelték a hallgatókat. Olyan professzorok tanítottak itt ebben az időben, mint Nagy Barna, Szabó Zoltán, Darányi Lajos, meg Újszászy Kálmán. Filozófiai szemináriumán pl. egész féléven át foglakoztunk Németh László: Kisebbségben c. munkájával.

Közben természetesen szorgalmasan jártam Szabó Ernőhöz hegedű órákra, sőt már a teológia mellett magánvizsgát tettem Budapesten a Zeneakadémián a hegedű tanszak 1-2. akadémiai osztályából.

Ilyen előzmények után kerültem 1942 őszén a budapesti Zeneakadémiára, olyan világhírű hegedűművész osztályába, mint Végh Sándor. Ő nemcsak hegedűsöket, de embert is nevelt tanítványaiból. Rendszeresen számon kérte tőlünk még olvasmányainkat is. Lelkes híve, kiváló tolmácsolója volt a magyar népdalból sarjadt új magyar zenének. Akárcsak többi tanáraim: Molnár Antal, Veress Sándor, Weiner Leo, Waldbauer Imre, Ádám Jenő, s magyar népzenét magától Kodály Zoltántól tanulhattam. Bár zeneakadémiai tanulmányaim alatt zajlott a második világháború, s bizony a háborús események meg-megszakították tanulmányaimat, mégis felejthetetlenek voltak az itt töltött esztendők. Nemcsak világszínvonalon álló zenei képzést kaptam tanáraimtól, hanem egész életutamat meghatározó indíttatásokat. Tovább táplálták bennem a szülőfalumból meg Patakról hozott lángot.

Közben 1944 őszén annak ellenére, hogy Sárospatak már hadműveleti terület volt, mégis letettem az úgynevezett. második lelkészképesítő vizsgát. 1946-ban pedig megszereztem a hegedűtanári diplomámat. Hegedűtanári diplomám megszerzése után egyelőre állást nem kapva hazamentem a falumba, s beálltam az édesapám igazgatása alatt működő általános iskolába csak úgy „társadalmi munkában” éneket tanítani. Kis tanítványaim iskola után még libaőrzés közben is csak úgy fújták a népdalokat, meg a Kodály biciniumokat. Emellett hozzá kezdtem a magyar népzenét népszerűsíteni kívánó ismeretterjesztő előadásokat tartani a pataki minta alapján. Nyomában vegyeskarom is támadt, s azzal hangversenyt rendeztünk 1947. február 2-án egy elhagyott urasági magtárban. Fűteni úgy lehetett, hogy a kályhacsövet az ablakon vezettük ki, mellette jött be ugyan a hideg, de ez nem számított, mert lelkesedésben nem volt hiány. S a falusi szereplők által előadott Kodály, Bárdos, Halmos kórusokat, meg Bartók hangszeres műveit áhítatos csendben hallgatta a falu népe. A hangversenyre lejött a Magyar Nemzet zenekritikusa, Dr. Gaál Endre, az én zeneakadémiai zongoratanárom, s nem győzött csodálkozni a hallottakon. Jött is a nagy, elismerő cikk a Magyar Nemzetben. Állásom ugyan még nem volt, de nagyon boldog voltam. Ezzel az újságcikkel aztán felkerestem az én volt pataki osztályfőnökömet, tanáromat, Harsányi Istvánt, aki akkor már nem tanított, hanem Budapesten Illés Gyulával és Kereszturi Dezsővel megszervezte a Magyar Nép Művelődési Intézetet, melyben összefogta mindazokat, akik szerte az országba a népi kultúra lelkes munkásai voltak.  A cikk tetszett neki, s azt mondta:Írd meg a tapasztalataidat. Én szót is fogadtam. Megírtam, elküldtem. Pár hét múlva legnagyobb meglepetésemre csomagot hozott nekem a posta. Csodálkoztam, hogy nekem itt az Isten háta mögötti faluba ki küld csomagot? Nézem. Feladó a Magyar Népi Művelődési Intézet. Hát mit tartalmazott a csomag? Kétszáz tiszteletpéldányt kaptam az én első kinyomtatott munkámból, Sály falu zenei művelődése címmel közreadott „tapasztalataimból”. Az Intézet természetesen szétküldte az országban ezt a füzetet. Magam is küldöztem elsősorban tanáraimnak, s kedves ismerőseimnek. Így került Kodály Zoltán kezébe. Ő azután Harsányi Istvántól kért annyi példányt, „amennyit csak tud adni”. Adott is. Akkor indult Kodály Zoltán vezetésével a Zeneakadémián a Zenetudományi tanszak, s hallgatóinak, akik között ilyen nevek is voltak, mint Sárosy Bálint, Vikár László, Olsvai Imre. Kodály tanár úr kiosztotta hallgatóinak, s azt mondotta, hogy „ezt a példát kövessétek”.

Ebben a tanulmányomban fogalmazódott meg végérvényesen életem igazi célja: munkámmal, tudásommal népünk megmaradását, felemelkedését szolgálni.

Ilyen előzmények után 1947 szeptemberében kaptam ajánlatot a Győri Állami Zenekonzervatóriumtól hegedű tanári állásra. Elmentem, s „ott ragadtam”. Itt nemcsak hegedűt tanítottam, hanem zenei előképzőt is, mely Kodály Zoltán javaslatára akkor kapott először helyet a hangszeres zenei képzésben.

A tanítás mellett természetesen itt folytattam zenei ismeretterjesztő munkámat a pataki példa, s a sályi tapasztalatok alapján. Eleinte kollégáimmal kerestük fel a Győr környéki falvakat, győri üzemeket, iskolákat, s adtunk hangversenyeket. Műsorunk első felében a zenetörténet nagyjainak, Bachnak, Mozartnak, Beethovennek, Schubertnek, Corellinek, Vivaldinak és társainak művei szerepeltek. Második részben pedig Bartók, Kodály, s követőinek művei kerültek előadásra. A számok között összekötő szöveget mondtam, hogy közelebb vigyem hallgatóimat a megszólaló művekhez, meg szerzőikhez. Nem „magyarázni” próbáltam a zenét. Ma is azt vallom, hogy szavainkkal olyan, hangulatot kell teremteni, melyben a művek megtalálják az utat az emberi szívekhez.

Ehhez a munkához hamarosan hűséges társat is találtam Varsányi Ida győrújfalui tanítónő személyében. Tanítói munkája mellett tovább tanult a Győri Állami Zenekonzervatóriumban, ahol az ének tanszak második akadémiai osztályát végezte. Autóbusz közlekedés akkor még nem lévén a Szigetközből Győrbe, minden órájára gyalog járt. Ez minden alkalommal 10 kilométeres gyalogutat jelentett. Ezt azonban szívesen vállalta, mert szép hangjával is szolgálni akarta a magyar népet. 1948-ban házasságot kötöttünk, s aztán együtt jártuk a falvakat, városokat.

Most már Győrött tanított éneket a Győrszigeti Általános Iskolában. Közben énektanári oklevelet szerzett, s 1952-től nyugdíjazásáig a győri Állami Zeneiskolában tanított szolfézst, magánéneket, s zenei óvodát is vezetett. 16 esztendőn át tartottunk együtt élő zenei bemutatóval zenetörténeti előadássorozatot Mosonmagyaróváron a Zenebarátok Körében, évi 6-8 alkalommal. Veszprémben a külföldiek számára rendezett Nyári Egyetemen pedig 21 éven át tartottunk előadást a magyar zenéről. Templomi hangversenyek sorozatát tartottuk a „legnehezebb időkben” Soprontól Sátoraljaújhelyig. Mintegy kétezer szereplésünk volt együtt országszerte, s határainkon túl Kaukázustól a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumon, Románián, Szlovákián, Ausztrián, Németországon át Svájcig.

1951-ben született Ernő fiúnk, aki jelenleg gyermekorvos. Gyermekei: Boglárka, Attila és Botond. Boglárkának már van Ajna leánya és Áron fia. Így nemcsak unokáinknak, hanem már dédunokáinknak is örvendhetünk.

1958-ban megszületett Hajna leányunk, aki az ELTE-n szerzett néprajz, magyar - török szakon oklevelet. Jelenleg a Hagyományok Háza Népi Iparművészeti Osztályán dolgozik. Segíti országszerte, sőt határainkon túl is népművészeink munkáját. Kiállításokkal, előadásokkal szolgálja népművészetünk továbbélésének, megmaradásának ügyét.

1955 óta rendszeresen gyűjtök népzenét, sőt népi hagyományaink egyéb területeinek anyagát is. Pályám kezdetén még úgy gondoltam, Bartók és Kodály, meg a követőik már minden népdalt összegyűjtöttek, most a „pedagógián”, meg az ismeretterjesztő előadásokon van a sor, hogy ezeket az értékeket visszajuttassuk jogos tulajdonosának, a népnek. Ám valahogy nem hagyott nyugodni a népdalgyűjtés gondolata sem. Először 1955-ben szülőfalumban, Sályban próbálkoztam meg vele. Az eredmény felülmúlt minden várakozást. Ekkor döbbentem rá arra is, hogy tulajdonképpen nem is ismerem szülőfalumat.

Eddig csak annyit láttam meg belőle, amennyi a felszínen található. Most ültem le olyan emberek mellé, s tárult fel előttem mindaz az érték, amit lelkük mélyén hordoznak.

Gyűjtőterületem eztán egyre szélesedett. Győr környéke, sőt maga Győr, Rábaköz, Szigetköz, Balaton s a Velencei tó környéke, Bodrogköz, Bükkalja, Felső Borsod, Csallóköz, Mátyusföld, Erdély, a burgenlandi Örvidék, Bulgáriában Sumen környéke, ahol török népzenét is gyűjtöttem.

1959-ben azután átkerültem a győri, felsőfokúvá, majd később főiskolává átszervezett tanítóképzőbe. Ekkorra már több alkalommal sikeresen szerepeltem a Néprajzi Múzeum által szervezett Önkéntes Gyűjtők pályázatain. Mikor ezt az önkéntes gyűjtőmozgalom szervezője Morvay Péter megtudta, azonnal leutazott Győrbe és arra kért, hogy feltétlenül indítsak néprajzi szakkört. Ezt meg is tettem. Mivel tanítványaim a népi hagyományok sokféle területén végeztek gyűjtő munkát, nekem is meg kellett ismerkednem e területekkel, azok szakirodalmával, hogy gyűjtésüket irányítani tudjam. Ez népdalgyűjtő munkámra is sok előnnyel járt, mert így világosodott meg előttem a népdalszövegekben előforduló sok-sok népi ismeretanyag, ma már ismeretlen, ezért nem is érthető kifejezés, fogalom. Tanítványaim sorra írták a maguk által gyűjtött anyagból pályamunkáikat, majd szakdolgozataikat. Könyvtárnyi munkát írtak már az egyébként feledésre ítélt, de általuk írásba mentett néphagyományból. S magam is így „tanítva-tanulva” egyre otthonosabb lettem a néprajzban. Ennek eredményeként 1970-ben a budapesti Eötvös Lóránt Tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet szereztem szellemi néprajzból. Disszertációm címe: A zene egy sályi pásztor életében.

A gyűjtött és feldolgozott anyag publikálása az akkori körülmények között magamfajta embernek nagyon nehezen ment. Lassanként azonban ÁFÉSZ és TSZ támogatásokkal megindult. Így láttak napvilágot tájjellegű népdalgyűjteményeim: Daloló Rábaköz ( jelenleg 3. bővített kiadása van sajtó alatt),  Daloló Szigetköz ( 2 kiadása van ), Daloló Őrvidék, Daloló Bükkalja. Egyes helységek népdalgyűjteményei, mint Rábapatona, Écs, Győr, Badacsony, Sümeg, Tét, Győrság, Börcs, Cserépfalu, Dióspatony ( Ág Tiborral közösen ) jelenleg sajtó alatt Csorna , egyes személyekről készített népzenei monográfiák, mint a fentebb említett sályi pásztor: Tarjáni András népzenei monográfiája / Akadémiai Kiadó Bp. /, az abdai Kaszás Ferencné Somogyi Teréz és az alsóörsi Lisztné Ferber Mária dalkincsét bemutató kötetek.

A Tanítóképző Főiskolán vonószenekart és népdalkórust is vezettem Rábapatonán. Écsen Pávakört hoztam létre. Ez utóbbit 16 éven át vezettem, s egy 6 éves korában az együttesbe került, mellettem felnőtt leány, Farkas Márta vezetésére tudtam átadni, aki ezt a feladatot kitűnően látja el.

1982-ben „nyugalomba vonultam”, s azóta óraadóként végzem ott a munkámat. Népdalkórusom egykori tagjaiból Melodiárium néven kamarakórus alakult. Még hanglemezünk is készült sárospataki diákdalokból. 1932-től viszont vezetem a Sályi Pávakört. Pár éve pedig egy kamarakórust is. Gárdonyi Géza egykori iskolájában, melynek épülete a Sályi Önkormányzat tulajdonában van, a miskolci Herman Ottó Múzeum segítségével helytörténeti- néprajzi gyűjteményt hoztam létre. 1984 óta két évenként Sályi Napokat rendezünk. Több kötetem jelent meg Sályról, s A mi falunk Sály cím alatt helytörténeti, néprajzi füzetsorozat. Az általános iskola tanulóiból éveken át néprajzi szakkört vezettem. Tagjai sikeresen szerepelnek nemcsak a megyei, hanem az országos honismereti pályázatokon.

Jelenleg túl vagyok ötezredik előadásomon. / Kaukázustól Torontóig /. Köteteim száma meghaladja a 40-et. Folyóiratokban, lapokban, múzeumi évkönyvekben, egyéb kötetekben megjelent tanulmányaim száma több százat tesz ki. Sok tanítványom is folytatja ezt a munkát. Gyűjtenek, írnak, iskolában néprajzot tanítanak.

Sok írásom fekszik még kiadatlanul fiókomban, ennek ellenére készülnek az újabbak.

Munkásságomat sok kitüntetéssel is elismerték. ( Pl.: Magyar Köztárasági Arany Érdemkereszt, Magyar Néprajzi Társaság, TIT, Pataki Diákok Országos Szövetsége tiszteleti tagja, Életfa-díj, Kiss Áron-díj, Lévay József díj, Tessedik Sámuel díj, Apáczai Csere János díj, Mester tanár, Magyar Kultúra lovagja, Győr-Sopron Megyei Kék Szalag, Pro Urbe Győr, Sály község Díszpolgára, KÓTA-díj, Ortutay Emlékérem, Kodály Emlékérem, Alkotói díj, Szent László  emlékérem,  Csokonai Vitéz Mihály alkotói díj, Győr Megyei Jogú Város díszpolgára, hogy csak néhányat említsek ).

„Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok.” Úgy érzem, e sok kitüntetés magyar népemnek is szól, melynek szolgálatára szenteltem életemet. És szól szüleimnek, tanáraimnak, feleségemnek, akik nélkül nem ezt az utat jártam volna. S utolsó percemig ezen az úton igyekszem haladni.

• Ki kicsoda a magyar zenei életben? Szerk. Székely András, Bp. 1988.
• Magyar és nemzetközi ki kicsoda. Szerk. Hermann Péter Bp. 1994.
• Ki kicsoda Győrben? Borsodi Almanach.
• International who’s whon in music and musicians. Cambridge, 1987.